Ausztriai terepgyakorlat, egy potyautas szemszögéből

Osztrák terepgyakorlat. Nem rémlik? Pedig volt ilyen. De ne csüggedj, ha nem hallottál róla, én is csak egy nappal előtte tudtam meg...

 Egy átlagos hétfői nap volt, amikor a véletlen folytán összefutottam a folyosón Sebő Péter tanár úrral, s mint egy beszélgetést kezdeményezve rákérdeztem –  az én elmémben hetek múlva esedékes – terepgyakorlat pontos dátumára. Mire ő közölte, hogy az holnap lesz. Enyhe szívrohamom után, a nap további része Bagdi tanárnő és Czimmermann Péter felkutatásával és velük való egyeztetéssel telt. Egy gyors utasbiztosítás kötés a kémiatanáriban, majd egy kulcs hiány miatt több mint 5 órásra nyúlt BKK-zás télikabátért és bakancsért. Az utazás előtti nap izgalmait pedig egy majdnem-lekésett kollégiumi évnyitóünnepség koronázta meg.

 Másnap hajnali keléssel elindult a kába kollégista csapat (Alex, Zsanett és jómagam) Kelenföld felé. Ahol találkoztunk a hasonlóan fáradt arcú sorstársakkal. Vettem egy vonatjegyet Tatabányára, mert hát ugye tudjuk, hogy Ausztriába Tatabányán keresztül vezet az út. S ha már amúgy is nyitva volt a tárcám, Gál Ildikó tanárnővel bemutatkozás gyanánt pénz cserélt gazdát. Így tehát már olajozottá vált a potyautas kirándulása.

 A vonat megérkezett, s a déli csapatok egyesültek a Kelenföldi hadszíntérnél az északról érkező osztagokkal. Tatabányán a már egyesült haderő szállítójárművet váltott. A demagóg, kötött pályás MÁV helyett a szabadon száguldó buszokkal szeltük az országutakat a szabadelvű Nyugat felé. A határ környékén persze már esedékessé vált egy „jobbra kanyar”. Így tehát sógorainkat – ősi magyar szokás szerint – húgyhólyagürítéssel üdvözöltük. S folytattuk utunkat tovább Hallstatt városa felé. A buszút okozta lelki leterhelést mindenki más-más módszerekkel próbálta legyőzni. Volt aki olvasott, zenét hallgatott, evett, aludt vagy a szélturbinákkal és legelőkkel tarkított tájat csodálta. Olyan is akadt, aki végső elkeseredettségében már nem tudván mi mást tehetne, a mellette ülőkkel való beszélgetéshez folyamodott. Minden téma szóba került. A jelentéktelenektől kezdve, mint a pályaorientáció, politikai felelősségvállalás, veganizmus vagy a Föld jövője egészen a fontos témákig, mint, hogy mit reggelizett valaki aznap vagy, hogy kinek a pulcsija tetszik neki.

Az idő teltével Hallstatt egyre közelebb került, míg oda nem ért a buszhoz, amikor is gyorsan leszálltunk, nehogy véletlenül elmenjen mellettünk. Egy rövid, viszont nem hosszú városnézés következett az idilli településen. Kávézgatás s miegymás, majd amire legkevésbé számít az ember a tökmagzabálók országában, hogy miközben a Hallstatter pocsolyába lógatja lábikóját találkozik egy csigazabálóval, aki mellesleg a sok rizszabálóra panaszkodik három paprikazabálónak. A tóparti lábfagyasztás után találkozott a csoport a bebugyolált templomnál, amit egy félórásra tervezett, azaz négyórás túra követet. Szerencsére azonban bátor és mindenre IS elszánt tanári gárda óvott, védelmezett minket a leterhelő menetelés során. Sőt, még idegnyelvek terén is remekeltek, hiszen az „Achtung! Lebensgefahr.” táblát azonnal lefordították nekünk, ami tudniillik annyit tesz, „Könnyű túraútvonal”. Így tehát vágtattunk is előre árkon, bokron, vízesésen, kőomláson keresztül fele. Egyetlen lassító tényező az időjárás helyett a minden második virágnál és kavicsnál történő megállás volt. Mert hát ki tudna egy Nebáncsvirág, egy Fecsketárnics vagy egy vas(III)-vörös kavicsdarab mellett észrevétlenül elsétálni? Bármelyik hétköznapi ember, de nem mink. Ez volt hát az oka, hogy az amúgy negyven perc alatt megtehető séta négy órába telt.

 Annabergi szállásunkra érkezve lepakoltuk csomagjainkat és a késői vacsora után már mindenki kellően fáradt is volt, hogy aludni menjen, hiszen a következő nap is sok mindent tartogatott számunkra.

 A busz utazásunkat diáktársaim kis előadásai tarkították, amikre – a potyautas kivételével –  mindenki jól fel is készült. Egyébként rengeteg kultúrtörténettel, helyi földrajzi sajátságokkal, alpesi botanikával és kőzettannal kapcsolatos kis előadás tette  az egész terepgyakorlat során a buszozásainkat érdekesebbé és gazdagították tudásunkat. A szerdai nap libegőzéssel indult, ahol egy karsztvidék sajátos növénytársulásait figyelhettük meg. Így például láttunk boróka bokrot, amit Borókával együtt le is fotóztunk. Bagdi tanárnő ugyancsak felhívta a figyelmünket a fenyőkkel szimbiózisban élő rizike gombára, ami nem tévesztendő össze a világító tölcsérgombával, mely nagyon hasonlít rá viszont kevésbé ízletes, ellenben mérgező. Sebő tanár úr pedig egy „véletlenül már amúgy is letört” szártalan bábakalácsot metszett széjjel szakácshoz illő módon s tálalta fel nekünk a parányi és semmilyen ízélménnyel nem szolgáló eledelt. Ez után, egy gyönyörű napsütéses réten heverészve csomagolt ebédünk elfogyasztása közben személyes biológia műszereinkkel mértünk meteorológiai adatokat, mint például UV sugárzás, páratartalom vagy hőmérséklet.

 A hegyről leereszkedve a libegőben egy váratlan német nyelvű telefonos gyorstalpalóval lepett meg a tanárnő. Időpontot kellett ugyanis egyeztetni az ásvány múzeummal, ahová menni szerettünk volna. És így vált a potyautasból egyszer csak múzeumi tolmács. A kőzetkiállítás valójában egy úriember (aki körbe is vezetett minket) személyes gyűjteménye. Mind helyi, mind külföldi ritka és érdekes ásványokkal volt teli a kicsi s – a harminc fős társaság miatt –  eléggé zsúfolt múzeumocska. A múzeumban természetesen nemcsak bámészkodni lehetett, de valutát is lehetett költeni. Így voltak akik csiga vagy agyvelő alakú kődarabokkal távoztak.

 A múzeum után pedig neki láttunk a Gosau melletti tengerszemek felkutatásának. A dachsteini hegyekkel körülölelt káprázatos kis hegyi tavacskák lenyűgöző látványa magasabbra repítette a képzeletemet mint a maguk 1000 méteres tengerszint feletti magasságuk. Volt akit persze itt csak a flóra és a fauna vonzott magával. Nekik korpafüvek, sisakvirágok és tőzegmohalápok látványa nyújtott végtelen boldogságot. A legelészgető bocik azonban majdnem mindenki szívéből kifacsartak egy csipetnyi örömöt. Sebő tanár urat pedig egyenesen az etetési ösztöneinek beindulására késztették. A sógorok tehenei viszont finnyásabbak mint sem hogy holmi jött-ment magyartól ételt fogadjanak el. Tovább is álltunk hát és hagytuk, hogy a fekete bocik maguk kedvére egyenek és liluljanak. A csapat számos helyen megállt enni, inni, pihenni és persze a festői szépségű tájat kihasználva új borító- és profilképeket fotózni. Még a Sebő házaspárt is sikerült egy közös kép készítésére rávenni. Az idő sajnos amilyen jól, olyan gyorsan is telt. A Nap a hegyek mögé ereszkedve, a levegő hűvössé, lábaink pedig fáradttá válva jelezték, hogy lassan ideje, hogy visszatérjünk szállásunkra. A kitűnően finom vacsora után a különböző témákkal foglalkozó csoportoknak volt még egy kevés idejük a pénteki prezentációra felkészülniük.

 Másnap szintén egy korai kelés és egy fél nyolc körüli reggeli indított minket útnak, most azonban a Großglockner, Osztrákia legmagasabb hegycsúcsa felé. A hosszú buszutat a már ismertetett módszerekkel tettük élvezetesebb. A buszról leszállva, a 3000 méteres magasságba és pár fokkal kevesebbe érkezést egy fagylalttal ünnepeltem. Majd kisvártatva indultunk is a Ferenc József-magaslat felé. A Pasterze-gleccserhez sajnos nem mentünk el, hiszen az a globális felmelegedés miatt, jócskán visszahúzódott a korábbi évekhez képest, így azt megközelíteni nagyon sok időbe telt volna. Ám így is nagyon jó rálátásunk volt gleccserre. A Karintia és Tirol tartomány határán fekvő Großglockner azonban makacs volt s egy-két szerencsés pillanatot leszámítva felhőkbe burkolózva rejtőzködött előlünk. A mormoták viszont annál inkább magamutogatók voltak. A magaslaton kávézással és szuvenír vásárlással töltöttük még egy kis szabadidőt. Visszafele pedig egy autóút melletti geológusainkat gyönyörködtető kőzetismertető pihenőhelyen álltunk meg. A rövid nézelődés után Heiligenblut felé vettük az irányt. A Großglockner lábánál fekvő település neve is jelzi hírességének okát. Ebben a városban lévő templomban őrzik ugyanis azt a üvegcsét, amiben a katolikus legenda szerint Krisztus vére található. A városka ugyanakkor a nem zarándoklat céljából érkezőknek is gyönyörű látványt tud nyújtani.

 Miután jól kinézelődtük magunkat visszaindultunk annabergi szállásunkra. S az utolsó előtti nap is gyorsan eltelt. Vacsorázás után egy holdfényes folyóparti séta tette az i-re a pontot az egyébként is remek nap végén.

 Pénteken, az utolsó napon már minden össze volt pakolva és reggeli után az összes csomag diákostul felkerült a buszra. Egy boltnál még megálltunk bevásárolni a hazaútra és indultunk az Őshaza felé. Illetve még egy utolsó kitérőt tettünk a világörökség részét képező Semmeringi vasúthoz. Természetesen egy kis túrázás itt sem maradhatott el, amit egy Mister X nevű barkóba szerű játék tett különösen viccessé.

 Péntek este Kelenföldre visszaérve utunk teljes volt, de azóta is maradandó emlékekkel, élményekkel szolgál mindenki számára. Én természetesen csak egyetlen szemszögből tudtam megírni ezt az élménybeszámolót. Ezért korántsem biztos, hogy mindent sikerült megemlítenem vagy úgy elmondanom, ahogy azt a kísérő tanárok vagy más diákok élték át. Mindenesetre én leírtam az általam átélt terepgyakorlatot. És persze másokat is meglehet kérdezi, ők hogy élték meg ugyanezt a négy napot.

Szabó Attila, potyautas